2013. november 16., szombat

Filter beszámolója

Nemrég egy nagyon érdekes és tanulságos beszámolót kaptam. Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy újabb sikertörténetet oszthatok meg veletek!

Filter beszámolója (25)

Mióta vagy pornófüggő, vagy meddig voltál az?

Valamikor 12 éves koromban kezdődött, de nem a pornótól lettem függő, hanem az önkielégítéstől. Viszont nem tagadom, hogy később a pornóval is kapcsolatba kerültem, de kizárólag az állóképek szintjéig, a filmeket „nem szerettem”, csak a képek érdekeltek. 25 éves koromig tartott, és hiszem, hogy tovább már nem.

Még mindig függő vagy? - Nem

Keresztény vagy? - Igen

Mi a nemed? - férfi

Hogyan kezdődött a függőség?



Kb. 12-13 éves voltam. Egyik nap beteg voltam, nem mentem iskolába, egyedül maradtam otthon, és számítógépeztem. Internetünk még nem volt, ezért máig sem tudom, hogy hogyan, de elindult egy film (vagy képernyőkímélő) a számítógépen, amelyen egy erotikusan alulöltözött nőket mutató slideshow volt látható (és hallható). Utána soha többet nem találkoztam ezzel a videóval. De a lényeg az, hogy nézése közben egy akkor még számomra ismeretlen, nagyon erős késztetést éreztem az önkielégítésre, és ekkor először életemben maszturbáltam „valahogyan”. Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mit csinálok, de nagyon emlékszem rá, hogy valahogy ösztönösen éreztem, hogy ez a film rossz, és amit teszek, az is rossz, de nem tudok mit tenni ellene. Szabályosan úgy éreztem, mintha megtámadtak volna, még arra is emlékszem, hogy tudtam, hogy nincs internet a gépen, és azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan „mászhatott” bele a számítógépbe (az volt az elképzelésem, „talán a konnektoron keresztül”), persze ma már tudom, hogy ez butaság. Úgy gondolom, hogy ettől a perctől kezdve függővé is váltam.
Ezután kisebb, majd egyre nagyobb rendszerességgel újra és újra csinálnom kellett, amihez kezdetben nem kellett képi inger, de egy idő után szinte bármilyen, csak egy kicsit is csábító (pl. dekoltázs, fenék látszik, akár ruhától fedetten is) női fotót fel tudtam használni a „célra”.
Hozzá kell tenni, hogy gyerekkorom óta jártam keresztény gyülekezetbe, édesanyám nyomdokán (apám nem hívő). Anyámnak köszönhető az is, hogy otthon nem voltak igazán pornográf képek, mert ha valamilyen újsággal be is kerültek a lakásba, eltüntette őket. Szerintem ezzel magyarázható, hogy ezután még évekig egyetlen teljesen meztelen nőről készült képet sem láttam, mert ahhoz szoktam hozzá, hogy sokkal kevesebbtől is begerjedjek, és talán az ő hozzáállása volt az az erő, ami mindvégig a pornófilmektől visszatartott. Később viszont (kb. 19 éves koromban), amikor már saját számítógépem volt és internetem, átszoktam a teljesen meztelenül pózoló női modellek fotóira.

Volt, akinek elmondtad a problémádat, vagy rájöttek a dologra? Hogyan derült ki? Mi volt a reakciójuk?

Istenen kívül összesen két embernek beszéltem róla, egyik sem a rokonom. Rájönni senki nem jött rá, úgy vélem. Mindkét esetben úgy derült ki, hogy én mondtam el, és mivel jófej keresztényekről van szó, nem vádoltak, nem kárhoztattak miatta, hanem megpróbáltak segíteni. Alább jobban is kifejtem.

Milyen problémákat jelent/jelentett ez a függőség?

Neked: Általában változó, de úgy kb. két-háromnapi, napi, napi 2x rendszerességgel maszturbáltam. S voltak olyan időszakok, amikor szükséges rossznak, biológiai, természetes szükségletnek stb. tartottam, ezt a magyarázatot szerintem minden függő „megismeri” előbb-utóbb. Viszont mivel olvasgattam a Bibliát, és Mózes III. könyvében azt találtam, hogy a magömlés tisztátalanná tesz, ezért már a korai időszaktól erős bűntudatom volt, mert rájöttem, hogy amit csinálok, az Isten szemében bizonyára bűn. De mire rájöttem, hogy ezt a problémát már nem tudom egyedül kezelni, addigra túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy bárkinek el merjem mondani, mert féltem attól, hogy megvetnének érte. Szóval nekem a gyakori bűntudat volt elsősorban a probléma és a tehetetlenségérzet. Szinte napi szinten váltotta egymást az önkielégítés és az Istenhez imádkozás bűnbocsánatért, és éreztem, hogy ez így nem működik, mert ha mégoly szerető, hosszútűrő és kegyelmes is az Úr, de a bűn elválaszt Tőle. Később még nagyobb probléma lett, hogy eléggé elfogadtam ezt az állapotot, és azt gondoltam, hogy mivel ez a „tünetek” alapján egy démonikus függőség (ezt időközben megértettem prédikációkból), ezért úgysem tehetek semmit ellene, mert nem én irányítom a dolgokat. Feladtam a küzdelmet: inkább legyünk túl rajta gyorsan és akkor egy darabig legalább jól megleszek. Sokszor ez tényleg igazi kényszer volt, mert gyakran az történt, hogy ha ellen akartam állni, akkor egész addig semmi másra nem tudtam koncentrálni, amíg meg nem tettem. Például addig hiába ültem a könyv fölött, egyszerűen nem haladtam a tanulnivalóval.
Ez a felfogás ahhoz vezetett, hogy nyugodtan élvezzem a dolgot, ha csinálni kell akkor csinálni kell. Úgyhogy ezután különféle technikákat találtam ki, amivel lehet az örömöt növelni. De valamiért volt egy erő (kegyelem?), ami a legdurvább időszakban is visszatartott a pornófilmektől. Egy kicsit megnyugtató is volt így abból a szempontból, hogy ez az egész a képekkel nem tűnt „annyira mocskosnak”, csak mintegy „segédeszköznek”, mindig csak addig, amíg elvégzem a dolgom. Viszont később rájöttem, hogy ezzel a belenyugvással, elfogadással és az önkielégítés nyújtotta alantas örömök „kiélésével” is sokat ártottam magamnak, azon kívül is, amit a Biblia mond, hogy szellemi-erkölcsi értelemben beszennyeztem vele a testemet. Mert megszerettem miatta a bűnt (amiről Isten azt mondja, hogy gyűlölni kell), és ez károkat okozott a személyiségemben. Ennek következtében az utolsó időszakban nagyon erősen lecsökkent az ellenállásom a kísértésben, szinte egyáltalán nem harcoltam már az önkielégítés ellen, sőt sokszor (pl. vonaton) nagyon vártam már, hogy hazaérjek és megtehessem. És ez a gyengeség nem korlátozódott a szexuális területre, hanem az élet több más területén is bűnökbe vitt: elsősorban az alkohol és a nyelvhasználat (káromkodás) területén, és ezek tovább rombolták az erőmet.

Környezetednek: Mindezt nagyon aprólékosan titkoltam a környezetem elől, csak akkor csináltam, ha teljesen diszkréten lehetett és minden létező nyomot eltüntettem, illetve mindig hallgattam, mint a sír, ha bárhol, bármilyen összefüggésben szóba került az önkielégítés vagy a pornó. Ennélfogva olyan problémát nem jelentett a függőségem a környezetemnek, amiről tudtak volna. Érdekes, hogy általában más függőségben és egyes pszichiátriai betegségekben is jellemző a nyomok kényszeres eltüntetése, és én erre óriási gondot fordítottam. Így számomra nagyon valóságos értelme van annak, amikor a Biblia olyanokról beszél, mint „titkos bűnök”, „a sötétség cselekedetei”, „sötétségben járni”.

Mondani szokták azok, akik „védik” az önkielégítést, hogy „kinek ártok vele?” Nos igazából, én ebből a szempontból nem mentettem föl magam, mindig úgy éreztem, hogy magával a képmutatásommal is ártok, olyan, mintha „ellopnám” az emberek bizalmát, belém vetett hitét, mert kívülről kereszténynek mutatom magam, titokban meg kőkemény bűnökben élek folyamatosan. Másrészt, bár a szó klasszikus értelmében még „szűz” vagyok, de hívő emberként mégis úgy érzem, hogy noha nem is tudom még, hogy ki lesz a leendő feleségem, de máris elárultam őt. Mert én hiszek abban, hogy e szerepben csakis egy meghatározott nő jöhet szóba, akit Isten már előre tud (1Kor. 11:11-12). Ilyen értelemben tehát úgy is meg lehet őt csalni, hogy még el sem vettem feleségül. Teljesen igaza van Jézusnak abban, hogy aki a szemével vágyakozva tekint egy idegen nőre, és a kísértésnek nem ellenáll, hanem hagyja, hogy megfoganjon benne a kívánság, az a szívében már el is követte a házasságtörést – és ez nem csak a már házas emberekre vonatkozik! Sőt ez még majdnem rosszabb, mert én már így kell kezdjem az egészet, ha Isten megengedi, hogy találkozzak a „másik felemmel”. Mert nem a feleségem lesz az első, aki olyan módon feltárulkozik előttem, ahogy csak a házas feleknek szabadna egymás előtt feltárulkozniuk. Nem ő lesz az első, aki kielégüléshez juttat, hanem több száz másik nő (képe) megelőzte. És ez a tudat elszomorító, mert határozottan úgy érzem, hogy elvettem tőle valamit, kárt okoztam neki, amit nem tehetek jóvá sehogy. Néha mentegettem magam, hogy „de legalább a szó klasszikus értelmében szűz maradtam” (bár őszintén megmondom, hogy néha voltak olyan gondolataim, hogy el kéne menni egy prostituálthoz), de igazából végig éreztem, hogy ez már nem ugyanaz, mint a teljes tisztaság. Ez azért bántott, mert ha elveszek egy valóban szűz nőt feleségül, akkor ő kevesebbet fog kapni tőlem, mint én tőle. Tehát nagyon is bűn az önkielégítés, mert nem csak magamnak ártok vele.

Mit tettél annak érdekében, hogy változtass a helyzeten?

Ez elég változó volt. Eleinte imádkoztam Istenhez, hogy nem akarom többet csinálni, de mindig újra visszaestem, rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Aztán voltak olyan időszakok, amikor semmit sem tettem ellene lényegében. Nagyon ritkán sikerült annyi akaraterőt összegyűjtenem, hogy ha pl. tudtam, hogy egyedül maradnék otthon, akkor inkább elmentem valahova, vagy sportolással kifárasztottam magam stb., de ezek a technikák nem működtek hosszú távon. Leginkább az imában bíztam, és hogy egyszer majd „történik valami”, ami kiránt ebből a gödörből.

A környezeted segített, egyáltalán akart-e tenni valamit a helyzet ellen?

A környezetem, úgy gondolom, hogy nem vett észre semmit. Ha esetleg mégis, sosem szóltak erről, de majdnem kizártnak tartom, mert több mint 12 év alatt még csak igazán „lebukásközeli” helyzeteim se voltak. Ami most következik, azt nagyon röstellem bevallani, de muszáj. Néha úgy éreztem, hogy azért nem bukok le soha, mert az a tisztátalan szellem, amelyik a függőségemet okozza, „elintézi”, hogy minden titokban maradhasson. Voltak arra utaló jelek, hogy tényleg ez történik, például olyan, hogy mikor már épp készültem újra elkövetni, egyszer csak elhalt a vágy, nem értettem, miért – mígnem pár perc múlva váratlanul bejött valaki a szobába. Máskor meg egyfajta „perverz büszkeség” volt bennem a nyomok eltüntetése után, mintha örültem volna, hogy milyen jól sikerült, senki nem fog rájönni soha. Ilyenkor mindig hevesebben dobogott a szívem egész addig, amíg végeztem a „takarítással” – egy kicsit olyan érzés volt, mintha titokban követnék valakit az utcán, vagy mintha észrevétlenül kéne beosonnom egy őrzött épületbe, tisztára mint a krimikben. Ezt a dolgot Isten előtt is nagyon szégyelltem, mert bár utáltam magam a bűnért, ez mégis olyan volt, mintha „kooperálnék” a gonosz szellemmel, ami még a paráznaságnál is nagyobb bűn. Visszagondolva is beleborzongok, hogy a vágy felgerjedésétől a bűnjelek eltüntetéséig mennyire más emberként viselkedtem, és mennyire nem volt semmi önkontrollom, mintha lefuttattak volna egy programot, aminek az időtartama alatt mintha nem is én lettem volna énmagam. Rendkívül jól jellemezte a helyzetemet az az ige, amely úgy szól, hogy „Mert minden, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek.” (Ján. 3:20) Rossz bevallani, de tulajdonképpen a lebukástól és a szégyentől sokkal, de sokkal jobban féltem, mint Isten haragjától vagy ítéletétől, vagy egyszerűen csak rosszallásától.

Voltak hullámvölgyek? Hogyan élted meg ezeket?

Tiszta időszakok csak ritkán fordultak elő, 1-2 hetesek. Amikor istentiszteleten voltam, utána mindig jobb lett, de a bűn miatt hamar ugyanolyan lett minden, mint előtte. Kétszer is becsaptam magam azzal, hogy most már szabad vagyok, amúgy legbelül tudtam akkor is, hogy még nem. Az Úrral való kapcsolatomban inkább voltak hullámvölgyek, abban tényleg voltak egészen távoli és jóval intenzívebb időszakok is, amikor nem sok híja volt, hogy „igaziból” megtérjek, a másik végleten meg néha annak sem volt sok híja, hogy egyáltalán ne törődjek Vele.

Most hogy érzed, van kiút?

Most határozottan úgy érzem, hogy van, és igazából a kiút létezésében soha nem kételkedtem, de most úgy érzem, hogy meg is találtam. A legfőbb ígéret, amire támaszkodom, az olyan Igékből áll, mint a Róma levél 6. és 8. része, vagy ez: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. (…) Felele nekik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek, hogy mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. A szolga pedig nem marad mindörökké a házban: a Fiú marad ott mindörökké. Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Ján 8:32-36.) Azért hiszek a „kiút”-ban, vagyis a teljes szabadságban, mert Isten Igéje a teljes szabadságot ígéri meg, nem azt, hogy egész életemben kínkeserves küzdelemmel és visszaesésekkel tarkított úton fogok járni. Hiszem, hogy ezért szigorította meg Jézus a törvényt pl. a válással kapcsolatban: mert az Ószövetségben Isten még méltányolta, hogy az újjá nem született ember nem képes megtartani a szigorú monogámiát, de az újjászületett ember képes rá!

Kérted Isten segítségét? Ha igen, hogyan, ha nem, akkor miért nem? Kértél más jellegű külső segítséget? Milyet? Milyen eredménye/következménye volt?

Két kivételtől eltekintve soha senki más segítségét nem kértem, csak Istenét, és azt rendszeresen, már kezdettől fogva. Viszont a két kivételt is elmesélem, mert tanulságos.
Az első alkalomra, amikor valakinek megvallottam, egészen 19 éves koromig kellett várni. Az volt a helyzet, hogy régóta jártam gyülekezetbe, de még nem voltam Szent Szellemmel megkeresztelve. Amikor megtudtam, hogy hamarosan lesz rá lehetőség, éreztem, hogy erősen hív az Úr, hogy ott kell lennem, de egyből tudtam, hogy ezzel a bűnömmel nem járulhatok elé Szent Szellemért. Erős vívódások közepette keresni kezdtem imában Istent, és Ő azt válaszolta, hogy meg kell vallanom a dolgot. Csak egy olyan barátom volt (történetesen egy nő), akinek meg mertem vallani, de így is napokig halogattam, mielőtt megtettem. Végül a keresztség előtti nap sírva mondtam el neki az igazságot, és imádkoztunk is, nagyon megkönnyebbültem. Két nap múlva Jézus megkeresztelt Szent Szellemmel, ami csodálatos volt, nagy szeretetet, örömöt és megújulást éreztem. Amikor ezután már vagy két héttel tartott a tiszta időszakom, egész elhittem, hogy egyúttal a szabadulást is megkaptam, de sajnos hamarosan visszaestem, és nem értettem, miért, összezavarodtam. Majd kb. fél évvel később egy alkalmon a lelkipásztoromnak is megvallottam, de sajnos csak félig, mert azt nem említettem neki, hogy függőségben vagyok az önkielégítéstől, csak annyit, hogy elkövettem ezt a bűnt, és imádkoztunk bűnbocsánatért, de szabadulásért nem. Ekkor már tudtam, hogy hibát követtem el, de valami nem engedte, hogy helyesbítsek, ezért „így maradt” a dolog, ami miatt eléggé elkeseredtem. Ez a hibám 6 év további fogságba került, ennyi ideig nem tudtam ismét megújulni a megtérésre, pedig sok üzenetet kaptam róla és tudtam, hogy szükségem van rá. Utólag úgy érzem, csak Isten hatalmas kegyelmének köszönhetem, hogy ennyi ideig mégis elviselt úgy, ahogy voltam, sőt bár ezen a területen semmit nem léptem előre (sőt inkább rosszabbodott a dolog), de más területeken tudott használni Isten és fejleszteni. Jézusnak az a példázata járt sokszor az eszemben, amely a Lukács 13:6-9-ben található. Ez a példázat vigasztalt és figyelmeztetett is egyszerre. Vigasztalt, mert éreztem, hogy „megkapálgat” az Úr, és mindennek ellenére jó hozzám. De figyelmeztetett is, hogy mielőbb meg kell változnom, különben egy nap a kapa helyett a STIHL-fűrésszel fog eljönni.

Hogy áll most a helyzet, hol tartasz?

A helyzet érdemben nem változott egészen az utóbbi időkig. Igazából az, hogy egyáltalán most itt vagyok, és ezt leírom, ennek az utóbbi változásnak köszönhető, mert korábban nemcsak elmondani nem tudtam (a leírt 2 eseten kívül) soha senkinek, hanem még névtelenül sem írtam volna le azokat a dolgokat, amiket föntebb leírtam. Most viszont már nem érdekel, több alkalommal is el tudtam mesélni a történetet, és ebből tudom, hogy valami végérvényesen megváltozott. És kimondhatatlanul hálás vagyok ezért Istennek, de nem csupán azért önmagában, hogy visszaadta nekem a választás szabadságát, hanem mert igazából az egész „az Ő ötlete”, az Ő kezdeményezése volt, és ezt a jóságot egyszerűen nem lehet felfogni, hogy 12 év keménynyakúságom után nem azt mondja, hogy „na jó, most már elég volt belőled”, hanem azt, hogy „hagyj békét neki még ez esztendőben, míg körös-körül megkapálom és megtrágyázom”. Ez olyan (vagy még olyanabb), mintha az évekig megcsalt férj tenne lépéseket a felesége felé, és nem azt várná, hogy ő jöjjön előbb megalázkodva és bocsánatkérően.
És nem azt akarom mondani, hogy nekem semmit nem kellett tennem, viszont úgy érzem, ebben a helyzetben az Úr lépett először, pont mint akkor, amikor megtértem: Ő kopogtatott, és én ajtót nyitottam, nem pedig fordítva.
Mert váratlanul egy istentiszteleten a prédikáció során Isten szava valósággal belehasított a belsőmbe, mint egy kard (merthogy tényleg az!), és minden mondat mintha direkt nekem szólt volna, és minden szót „ittam”. A végére Isten szinte teljesen összetörte a szívemet, és úgy éltem át az „Isten szerint való megszomorodást” (2Kor. 7.), mint még soha. A téma a II. Mózes 19-ben olvasható történet volt, amikor Isten felszólította Mózest, hogy a következő 3 napban tisztítsa meg Izrael népét, mert Ő látogatóba jön. Az üzenet pedig tömören annyi volt, hogy Isten végtelenül Szent. Bármennyire is szeret minket, de a bűnt annyira gyűlöli, hogy semmiféle bűnnel nem vállal közösséget. Az Ószövetségben az életével játszott az, aki Isten jelenlétébe valamilyen bűnnel szennyezve akart közeledni. Itt, most, az Egyházban, közöttünk van az Isten jelenléte, és mi mégis sokszor úgy gondoljuk, hogy megtehetjük, hogy csak úgy beesünk ide, ahogy vagyunk… Isten irgalmas és kegyelmes, de eljöhet az a nap az életünkben, amikor úgy látja, hogy másképp nem fogunk észhez térni, csak ha hagyja, hogy ránk szakadjanak a bűneink következményei, és akár egyetlen nap alatt mindent elveszíthetünk. Úgyhogy gyűlöljük meg inkább a bűnt, és tisztán menjünk az Úrhoz.
Ez ijesztő volt és lesújtó, mert hirtelen „világosságban” láttam magamat (nem grafikusan értendő) a bűneimmel együtt, és az ahogy „kinéztem”, nagyon nem passzolt össze Isten szentségével. Ekkor döntöttem el teljes szívemből, hogy megtérek az önkielégítésből. (Érdekes, hogy a Júdás levél 23. verse pont azt mondja, hogy akik testi, tisztátalan bűnökben vannak, azokat rettentéssel lehet megmenteni!)
Volt egy közös ima a titkos bűnökből való megtérésért és a megszentelődésért az istentisztelet végén, amit szívből elmondtam, és utána személyes imát is kértem a pásztortól. Nem tartottam bűnvallást, de mintha látta volna, úgy imádkozott értem (hiszem, hogy vezette a Szent Szellem), mert közben többször is úgy imádkozott, hogy „Uram rombold le benne a Sátán minden munkáját”, amire a szívem szinte „rácsatlakozott” és éreztem, hogy ezt én is nagyon akarom, és hogy az Úr meg is teszi!
Ezután úgy éreztem, hogy egy furcsa, erős határozottság, elszántság van a szívemben. Amikor hazafelé mentem, egy kicsit hasonló érzésem volt, mint amit a megtérésem utáni este éreztem: hogy most valami nagyon megváltozott ott belül. Egyre inkább az az érzés volt bennem, hogy valójában mennyire mélyen gyűlölöm én is ezt a bűnt! És mennyire mélyen kívánom a változást, a szabadságot és az Isten iránti jó lelkiismeretet! Szinte kapaszkodtam ezekbe az érzésekbe, nem akartam elengedni, nehogy elmúljon. Mintha a két tenyerembe vizet engedtem volna, és vigyázva kellene járkálni vele, nehogy kilötyköljem, kicsurogjon a kezeim közül.
Utána éreztem egy határozott vezetést, hogy a következő héten böjtöljek és imádkozzak. Nagyon erősen azt éreztem, hogy meg kell mutatnom az Úrnak, hogy ezt most tényleg komolyan gondolom. Valamint azt is megértettem, hogy mivel ez egy testi bűn, ezért a bűn erejét az életemben úgy tudom meggyengíteni, ha a testem meggyengítem, és ennek a fő „bibliailag legális” formája a böjt. Igazság szerint nagyon kevésszer és nem valami lelkesen böjtöltem addigi életem során. Ekkor azonban nagy buzgósággal álltam neki, azon a héten nagyjából 2x36 órát böjtöltem. Tartottam ettől a héttől, mivel egyedül lakom egy lakásban, ezért ha én nem állok ellen a kísértésnek, akkor semmi nem akadályozza, hogy engedjek neki és elessem a bűnben – és ez rendre így is történt állandóan.

Első este Bibliát olvastam, és közben olyan volt, mintha Isten szabályosan „felfegyverzett” volna. Olyan Igék jöttek elő, mint az 1Pét. 4. rész, a Róma 8:1-2., a Galata 5:24, a Jakab 4:4-10. Először még azt sem tudtam, végig fogom-e tudni csinálni a böjtöt, viszont mikor lefeküdtem, akkor jöttem rá, hogy nagyon féltem ettől a magányos estétől (ilyenkor pár nap szünet után mindig „baj” szokott lenni), és mégsem történt semmi! Ez a korábbi gyakorlatból kiindulva elképzelhetetlen lett volna. Szerencsére másnap elég sok időm volt imádkozni. Életem eddigi leghosszabb imája volt. Mindent kiöntöttem a szívemből az Úr előtt, és bár tudtam, hogy mindent tud, mégis részletesen megvallottam neki a bűneimet. Ezután, amikor kb. 24 óra kezdett eltelni a böjtből, nagyon éhesnek éreztem magam, és ugyanekkor a nemi vágyam is felgerjedt. Viszont nem gondolkodtam sokat, hanem hirtelen rettentő dühös lettem, és egyfajta gyűlölet tört belőlem elő a bűnnel szemben. Az istentisztelet utáni lelkesedés után, és egy nap böjt után, és egy fél nap ima után, hogy jön a Sátán ahhoz, hogy megint ilyen undorító, megalázó bűnre csábítson?! Mit képzel a testem, hogy ellenkezik a szellememmel?! És elkezdtem az említett Igéket megvallani, és Jézus nevében megfeszítettem a testemet és az ótermészetemet, az indulataival és kívánságaival együtt, és megvallottam, hogy nem az én szellemem erejével, hanem Isten Szellemének erejével cselekszem, mert Ő lakik bennem, ugyanaz, aki Jézust feltámasztotta a halálból! És ekkor a kísértés abbamaradt. Ez olyan szokatlan volt, hogy alig akartam elhinni. Dicsérni kezdtem az Urat, és hangosan olvasni az Igéből részeket, pl. a Példabeszédek 4-5-6. fejezetét, ami a paráznaság veszélyeire hívja fel a figyelmet; valamint imádkoztam. Korgó hassal feküdtem le, de szinte úgy éreztem, hogy mégis „jóllaktam” Isten Igéjével, és egy nagy belső nyugalom volt bennem. Másnap féltem egy kicsit, hogy ha eszem, akkor visszaerősödhet a testem, de nem volt gond a kísértéssel. Aztán másnap még egy napot böjtöltem, imádkoztam, és sokkal inkább megnyugtatott az Úr, és kezdtem végre elhinni, hogy tényleg visszakaptam a választás szabadságát. Csak úgy! 
És azóta minden nap sokkal könnyebben imádkozom, és a kísértések szinte teljesen eltűntek, vagy ha előjönnek, csak olyan formában, mint bármely más kísértés, amivel nap mint nap találkozik az ember (pl. amikor nagyon ízlik valami, és úgy ennél még, de érzed, hogy még enni már mértéktelen és káros lenne). Vagyis lényegében normális lettem, vagy úgy is mondhatnám, hogy meggyógyultam.
De Isten hamar figyelmeztetett, hogy ettől függetlenül a szellemi harcot minden nap meg kell vívni és venni Jézus vérét és Isten erejét, mert ez ugyanolyan gyógyulási folyamat, mintha drogos vagy alkoholista lettem volna, és ugyanúgy kerülnöm kell minden dolgot, ami „veszélyes” lehet a kísértés illetve a visszaesés szempontjából.

És a legszebb az egészben, hogy más dolgokban is megváltozott az életem. A számítógépes játékokat szinte teljesen abbahagytam, tudatos döntés nélkül, egyszerűen az igényem szűnt meg. Mert a felszabadult időben Bibliát olvashatok vagy imádkozhatok is vagy dicsérhetem az Urat, és ez már túl értékesnek tűnik ahhoz, hogy helyette játsszak. Továbbá azokban az időszakokban, amikor mélyebben benne voltam a bűneimben, tudom, hogy indulatosabb voltam, többet káromkodtam, akár ha kicsúszott valami a kezemből, akár ha leesett valami, stb. Most nem jönnek a számra a csúnya szavak ilyenkor, pedig azóta is törtem már dolgokat véletlenül, vagy bevertem a fejem. Korábban elég zavaros volt a fejemben a jövőképem. Azóta egyre világosabban kezdtem látni Isten szándékait a jövőmre vonatkozóan, és ebben egy fontos elemet, ami eddig (a bűn miatt) egy lezárt téma volt bennem: a házasságot és a családot.

Egyszóval valami olyan új kezdetet látok, ami nagy örömmel és várakozással és hálával tölt el, mert úgy érzem, Isten csodálatos módon elkezdett egy nagy munkát, helyreállítást bennem, immáron 81 napja. Intett viszont arra, hogy emberek előtt is valljam meg és mondjam el bizonyságként.
Hálás vagyok ezért a honlapért (bár csak utólag találtam rá), mert sok érdekes dolgot olvashattam arról, milyen dolgokra érdemes figyelni és milyen jótanácsokat érdemes követni a szabadulás utáni időszakban. Nagyon örülök neki, hogy élő tanú vagyok rá: ha Jézus megszabadít minket, akkor valósággal szabadok vagyunk!