2013. január 19., szombat

Mi számít bűnnek?

Egyelőre csak mindenféle komment nélkül teszem fel:


Flaisz Endre: A halál fullánkja

Napjainkban törvény védi az abortuszt, a prostitúció jogi védelmet élvez, a jósdák a bevásárlócentrumokban kínálják szolgáltatásaikat; és hosszan folytathatnánk azoknak a tevékenységeknek a felsorolását, amelyeket az emberek gyakran nem tartanak bűnnek, noha a Biblia mégis annak mond. Jól látható, hogy óriási a különbség a konkrét cselekedetek megítélésében a Biblia és az emberek többségének a véleménye között. Mindennek a hátterében azonban lényegében két világnézet különböző bűnfelfogása húzódik.



Éppen ezért először nem az a kérdés, hogy ez vagy az a dolog bűn-e, hanem sokkal inkább az, hogy mit is értünk bűn alatt egyáltalán. Ahhoz, hogy a konkrét dolgokban el tudjunk igazodni, először a bűn fogalmát kell meghatároznunk. Hiába is mondanánk valakinek, hogy mondjuk a homoszexualitás bűn, ha ez az ő bűnfogalma alapján nem minősül bűnnek. Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy a konkrét bűnök mögé hatolva megértsük, hogy mi a bűn lényege, eredete, hatása. Hiszen ebből származhat a megváltás és más lényeges bibliai tanítások helyes megértése, illetve nem utolsósorban a bűnös cselekedetekből való megtérés! Isten olyan fontosnak ítélte ezt a kérdést, hogy a világkorszakok üdvtörténeti menetrendjében elrejtette a bűnről szóló tanítást, sőt lényegében az egész világmindenség helyreállítását ennek a tanításnak rendelte alá. Ezért a továbbiakban elsősorban nem a konkrét bűnöket vesszük sorba a Bibliából, hanem megpróbáljuk megérteni a világkorszakok bűnről szóló tanítását.

A bűnt a törvény hozza létre?

Mielőtt azonban a bibliai világnézet szempontjából közelítenénk meg a kérdést, meg kell néznünk, hogyan gondolkodnak a bűnről az emberek ma. Korunk rossz értelemben véve humanista, erkölcsileg liberális világnézete a bűnt nem önálló, objektív, metafizikai, szellemi valóságnak látja, hanem úgy, mintha a bűnt a törvény hozná létre. Más szóval a bűn e felfogás szerint nem létezik önmagában, valamilyen törvény nélkül vagy a törvénytől függetlenül, hanem csak abban a pillanatban jön létre, amikor a törvény kimondja valamiről, hogy az bűn.

E mögött a vélekedés mögött nyilván egy olyan gondolat áll, amely szerint nincsen olyan külső, örök, tőlünk független mérce, amelyhez képest meg lehetne határozni, hogy mi a bűn, és mi nem. Ennek hiányában az ember lett az a viszonyítási pont, amelyhez képest eldől, hogy egy dolog bűn-e, vagy nem. A megoldás egyszerűnek tűnik: ami az embernek kárt okoz, az bűn, ami nem okoz kárt, az nem bűn.

Anélkül, hogy elvont fejtegetésekbe bocsátkoznánk, érdemes megjegyezni, hogy ez a felfogás a görög szofisták idejében bontakozott ki először, akiknek a figyelme az univerzum titkairól az emberi dolgokra irányult. Mára szállóigévé vált közülük Prótagorasz mondása: „Minden dolog mértéke az ember.” A görög humanizmusnak azonban ez az emberközpontúsága a maga idejében pozitívumnak számított, hiszen a görög mitológia isteneinek rettentő világából jelentett szabadulást, megkérdőjelezve az erkölcstelen istenek tekintélyének jogosságát az emberek felett. Ezért abban a korban mindenképpen bátor tett volt, hogy egyes gondolkodók akár a halált is vállalták annak érdekében, hogy a hagyományos daimóntisztelet alól felszabadítsák az embereket.

Az már más kérdés, hogy ez az embert középpontba állító gondolkodás azután beépült az európai kultúrába, és különösen a reneszánsz idején újra felfedezték, hogy azután többé már el se feledjék. Napjainkban azonban a reneszánsz humanizmus értékeiből már nem sok maradt, viszont annál inkább megmaradt az az erkölcsi relativizmus, amely az emberhez méri a bűn fogalmát, csakhogy immár nem a görög istenekkel szemben lázadva, hanem az egyetlen igaz, élő Istennel szemben. És ez egyáltalán nem mindegy.
Korunk világnézetének egyik radikális változatát képviselte Friedrich Nietzsche német filozófus, akinek a bűnértelmezése a mai napig erőteljesen rányomja a bélyegét az európai gondolkodásra. Nietzsche lényegében azt állította, hogy a zsidók, majd a keresztények vallása mintegy mesterségesen létrehozta a bűn bibliai fogalmát – amelyet korábban a pogány népek nem ismertek –, és ezáltal az emberekben hamis bűntudatot és gyötrő lelkiismeret-furdalást épített ki. Úgy gondolta, hogy a bűn nem objektív szellemi valóság, hanem úgymond a zsidó–keresztény erkölcsi törvény hívta életre. Az emberiséget eredendően jónak vélte, csakhogy ebben az eredendően jó, ősi, pogány állapotában nem tudott megmaradni, mert a zsidó–keresztény erkölcsi törvény eltorzította, amely azóta is folyamatos rabszolgaságban tartja az embereket. Ez a szorongással, bűntudattal és lelkiismeret-furdalással terhes állapot Nietzsche szerint csak akkor fog megszűnni, ha lesznek olyan emberek, akik elég bátrak arra, hogy lerombolják, tudatosan túllépjék a zsidó–keresztény erkölcsi törvényt.

Bármennyire is döbbenetes az a végkövetkeztetés, amire Nietzsche eljutott, tagadhatatlan, hogy kiindulópontjában van realitás, és részben hasonló dolgot állít, mint Pál apostol. Pál a Rómaiakhoz írt levélben úgy fogalmaz, hogy „a Törvény a bűn felismerésére való” (Róm 3:20), majd kicsit később azt állítja, hogy „nem tudnék a bűnről, ha nem lenne a Törvény, s a kívánságról sem, ha a Törvény nem mondta volna ki: »Ne kívánd…!« A bűn viszont, kihasználva az alkalmat, a parancs által szült meg bennem minden kívánságot – a Törvény nélkül ugyanis a bűn halott. Én pedig egykor a Törvény nélkül éltem, de amikor eljött a parancs, a bűn életre kelt, én pedig meghaltam – és kiderült, hogy az a parancs, amely az életre irányul, számomra a halált jelenti; mert a bűn, kihasználva az alkalmat, a parancs által félrevezetett és megölt.” (Róm 7:7–10) Pál még azt is hozzáteszi, hogy a Törvény nemcsak életre kelti a bűnt, hanem fel is erősíti és elszaporítja: „Közben pedig érvénybe lépett a Törvény, hogy a vétek elszaporodjon.” (Róm 5:20) Való igaz tehát, hogy az erkölcsi törvény, ha önmagában, a Szent Szellem vezetése, uralma nélkül próbálják megélni, érvényesíteni, eltorzítja az embert. Nézzünk szembe a realitással, és legyünk őszinték: olyan gonoszokat, amilyenekké a vallásos emberek tudnak válni, nemigen találunk a nem vallásosak, a „bűnösök” között. Ez a kereszténység egyik alapvető üzenete (lásd: farizeusok).

A hasonlóság Nietzsche, a német evangélikus lelkészcsalád sarja és Pál apostol között azonban ezen a ponton véget is ér. Pál apostol ugyanis így vonja le a következtetést: „Mit is akarunk mondani tehát? Hogy a Törvény bűn? Isten őrizz!… Így hát a Törvény szent, és a parancs is szent, igazságos és jó. A jó tehát számomra a halált jelenti?! Isten őrizz! Inkább a bűn jelenti a halált, hogy lelepleződjön a bűn, amely a jót arra használja fel, hogy a halálomat munkálja: hogy teljes mértékben bűnösnek bizonyuljon a bűn a parancs által! Mert tudjuk, hogy a Törvény szellemi, én viszont testi vagyok, eladva rabszolgaként a bűnnek.” (Róm 7:7–14) Nietzsche ezzel szemben a zsidó–keresztény erkölcsi törvényben az emberiség legnagyobb ellenségét, eltorzítóját látta. Mi a döntő különbség kettejük gondolkodásmódja között? Az, hogy Nietzsche szerint a bűn nem is létezne, ha a törvény nem hozta volna létre; Pál szerint viszont a bűn a Törvény előtti korban, törvény nélkül is éppúgy létezett, csak nem vált felismerhetővé. Ha pedig ez így van, akkor a bűn „tudatunktól független”, objektív szellemi valóság.

Vajon hogyan gondolkodott Pál a bűnről? Mit értett meg Pál apostol a bűnnel kapcsolatban, ami Nietzsche előtt homályban maradt? A választ ezekre a kérdésekre Pál apostolnak a lelkiismereti korszakkal kapcsolatos mondanivalójában találjuk meg.

Pál válasza

A Szentírás tanítása szerint a világtörténelem egy konkrét menetrend alapján halad Istentől rendelt célja felé: ez az üdvtörténet. Ebben a menetrendben különböző világkorszakok követik egymást, amelyeknek Isten határozta meg rendeltetését és időtartamát. Az emberi történelem hajnalán Isten egy olyan korszakkal indította az univerzum helyreállítását, amelyben nem adott semmilyen törvényt a bűnbeesett emberiség számára. A Rómaiakhoz írt levélben Pál apostol arra keresi a választ, hogy mi volt ezzel Istennek a célja: „Ezért tehát ahhoz hasonló ez, mint ahogyan egyetlen ember által lépett be a bűn a világba, s a bűn által a halál; és így a halál minden embert utolért, s ezért mindannyian bűnöket követtek el. Ugyanis a Törvény előtt is jelen volt a bűn a világban; s bár a bűn nem számíttatik be, amikor nincsen törvény, mégis uralkodott a halál Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem Ádám törvényszegéséhez hasonló módon követtek el bűnt – aki az Eljövendő előképe volt.” (Róm 5:12–14)

Pál apostol itt a törvényadás előtti időszakról beszél, amelyet a bibliakutatók általában „lelkiismereti kornak” szoktak nevezni. Ebben az Ádámtól Noéig tartó időszakban Isten egyáltalán nem adott törvényt az emberek számára, akik törvény hiányában 1656 éven át nem voltak tisztában azzal, hogy mi bűn, és mi nem, és ezért a saját kívánságaik és lelkiismeretük szerint éltek. Azt csináltak, amit jónak láttak, azt gondoltak helyesnek, amit akartak, és egyéni életükben nem bűnhődtek, mivel „a bűn nem számíttatik be, amikor nincsen Törvény”. Káin, majd Lámekh gyilkosságának büntetését megtiltotta Isten: csak az számíthatott büntetésre, aki őket megbüntette volna. Igazi „ultraliberális” kor volt ez, Nietzsche álma: Isten eltiltotta az embert attól, hogy igazságot szolgáltasson – az erkölcsi törvényt pedig még nem nyilatkoztatta ki. Senki sem tudhatta, hogy a bálványimádás, a paráznaság, a lopás, a gyilkosság stb. bűn; az emberiség teljes mértékben saját lelkiismeretére volt bízva.

De vajon mi volt ezzel Isten célja? Erre a kérdésre a választ a mondat vége adja meg: „Mégis uralkodott a halál Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem Ádám törvényszegéséhez hasonló módon követtek el bűnt.” Pál apostol abból a tényből, hogy a bűnbeesés miatt nemcsak az Isten parancsát valóban megszegő Ádám, hanem leszármazottai is rendre meghaltak, arra következtet, hogy „a Törvény előtt is jelen volt a bűn a világban”. Az egyetlen nemzetségtábla a Bibliában, amely a neveken és az életkoron kívül minden egyes embernél fontosnak látja külön közölni, hogy „és meghalt”, az az Ádámtól Noéig tartó időszak nemzetségtáblája. Miért kellett mindenkiről külön közölni ezt? Mert ami mára nekünk már megszokott dolog, hogy mindenki meghal, az akkor megrázó, új tapasztalat volt az emberiség számára. Jó darabig talán azt várták, hogy a következő már nem fog meghalni – de vele is megtörtént.

Ezt akkor értjük meg igazán, ha felidézzük, hogy a Biblia hogyan határozza meg a halált. A Rómaiakhoz írt levél szerint a halál „a bűn munkabére”, más szóval következménye. Tehát – a Biblia látásmódja szerint – a halál nem biológiai szükségszerűség, mint ahogy a mai, modern, materialista, természettudományos civilizáció embere látja. Éppen ezért Ádám utódainak a halálából Pál arra a felismerésre jut, hogy a lelkiismereti korszakban is jelen kellett lennie a bűnnek, noha nem volt semmilyen törvény, amely kimutassa, vagy amely alapján jogosan elítélhető lett volna. Értsük meg jól, amit Pál mond: „a bűn nem számíttatik be, amikor nincsen törvény”. Tehát Isten sem számította be a törvény nélkül élő korban az emberek bűneit egyénileg, egészen az özönvízig. A halál nem Isten büntetéseként érte őket, hanem magának a bűnnek a jelenlétéből fakadt, maga a bűn mint rejtetten, még leleplezetlenül létező transzcendens valóság ölte meg őket. Ez alapján pedig Pál apostol a lelkiismereti korszak fő üzenetét abban látja, hogy a bűn objektív szellemi (metafizikai) realitás, amely akkor is létezik, jelen van, ha nincsen semmiféle törvény, amely ki tudná mutatni.

Pál azt állítja, hogy akik a lelkiismereti korban követtek el bűnöket, azok nem Ádám törvényszegéséhez hasonló módon követtek el bűnt”, hanem másként. Vagyis az szóba sem jön, hogy Ádám közvetlen utódai esetleg ne követtek volna el bűnöket a lelkiismereti korszakban. A kérdés csupán az, hogy hogyan követték el, amit elkövettek? Pál apostol Ádám bűnével kapcsolatban a törvényszegés (parabaszisz) szót használja az eredeti szövegben, amivel arra utal, hogy Ádámnak volt törvénye: „A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon eszel arról, bizony meghalsz.” (1Móz 2:16–17) Ennélfogva amikor Ádám bűnt követett el, tudatos törvényszegést is elkövetett, méltó volt tehát az ítéletre, neki beszámíttatott a bűne. Ezzel szemben a lelkiismereti korban élő emberekkel kapcsolatban Pál azt mondja, hogy ők másként követtek el bűnöket, mivel nekik nem volt törvényük, hanem törvény hiányában követtek el bűnöket, ezért nem számíttatott be nekik – mégis meghaltak. Miért? Mert jelen volt a bűn már a világon, és megölte őket.

Vagyis a bálványimádás, a homoszexualitás vagy a jövendőmondás nem attól kezdve lett bűn, hogy a mózesi Törvény kimondta, hanem már akkor is bűn volt, amikor azt a Törvény még nem hozta napvilágra. Pál úgy fogalmaz, hogy a törvényadáskor a már előzőleg is létező bűn csupán „kihasználta az alkalmat”, hogy láthatóvá váljék, felerősödjön és megszaporodjon. Ahhoz hasonló ez, mint amikor a kémiaórákon az átlátszó folyadékba helyezett lakmuszpapírral megpróbáltuk kimutatni a folyadék láthatatlan alkotóelemeit. A különböző kémiai elemek természetesen nem akkor kerültek bele az átlátszó folyadékba, amikor a lakmuszpapír elszíneződött, hanem csupán akkor váltak láthatóvá. Hasonlóképpen akkor is létezik a bűn mint szellemi, metafizikai valóság, ha történetesen semmiféle erkölcsi törvény nem mutatja ki. Ez Nietzsche Pál által jó előre megadott cáfolata – amely egyúttal arra is utal, hogy ha az emberiségnek sikerül a jövőben ledobnia magáról a zsidó–keresztény erkölcsi kinyilatkoztatást (amiért igen keményen dolgozik jelenleg), az nem a boldog aranykort fogja elhozni (a New Age hívei például ugyanúgy gondolkoznak, mint Nietzsche), hanem pokollá változtatja a Földet, és Isten újabb globális ítéletét fogja kiprovokálni.

Amikor nem érvényes az „aranyszabály”

Az elmondottak alapján a lelkiismereti korszakot nyugodtan felfoghatjuk úgy, mint napjaink rossz értelemben véve humanista világnézetének az előképét. Az emberek ma már-már korlátok nélkül élik ki romlott vágyaikat, a bűn bibliai fogalma homályossá vált a számukra, „problémának”, genetikai meghatározottságnak, alternatív életmódnak neveznek olyan dolgokat, amelyeket a Biblia nemes egyszerűséggel bűnnek mond. Ebben csak az a tragikus, hogy a Biblia nem a lelkiismereti korszak diadaláról tudósít, hanem épp az ellenkezőjéről, vagyis hogy már régen bebizonyosodott a rossz értelemben vett humanista, erkölcsileg liberális világnézet csődje, és kiderült a nietzscheiánus erkölcsfelfogásról, hogy rossz. A lelkiismereti korszakban már ötezer évvel ezelőtt bebizonyosodott, hogy az ember önmagától képtelen a jóra. Az emberiség újabb és újabb bűnöket követett el, totálisan démonizálódott, végül pedig eljött a vízözön.

A lelkiismereti korszakkal azonban éppen csak elkezdődött a világkorszakok menetrendjébe rejtett isteni tanítás a bűnről. Bár a témánk szempontjából bennünket most elsősorban ez a korszak érdekelt, azért érdemes röviden összefoglalni a történelem színpadán játszódó, immár hatezer éves tanítás főbb elemeit. A lelkiismereti korszak által azt nyilatkoztatta ki, bizonyította be Isten, hogy a bűn objektív szellemi, metafizikai valóság, amely a törvénytől függetlenül is létezik és pusztít. A következő nagy világkorszak a mózesi Törvény ideje volt, amelynek az volt a feladata, hogy a zsidóságon belül láthatóvá tegye a bűn korábban láthatatlan szellemi valóságát, és egyben bizonyítsa is be, hogy önerőből nem lehet tőle megszabadulni. Hála Istennek azonban, hogy a történet nem itt ért véget, hiszen ezután hozta létre Isten a kegyelem korszakát, amely arra tanít bennünket, hogy Isten kegyelme által meg lehet szabadulni a bűntől.

Nézzük meg most egy konkrét példán is, hogy mihez vezet a gyakorlatban, ha az emberek tagadják a bűn objektivitását. A válást manapság csak abból a szempontból tartják esetleg bűnnek, károsnak az emberek, ha a családban mondjuk van három gyerek, akinek a személyisége a szülők válása esetén mélyen megsérülne; vagy ha a szétváló pár külön-külön megoldhatatlan anyagi körülmények közé kerülne stb. Tegyük fel azonban, hogy a házasságban nincs gyerek, és külön-külön is jó anyagi háttérrel rendelkezne mindkét fél; sőt tegyük fel, hogy nem is szeretik egymást, esetleg soha nem is szerették, tévedésből házasodtak össze. Tegyük fel, hogy békében el tudnának válni, és egymásnak is a legjobbakat kívánják valaki másnak, az igazi szerelemnek az oldalán. Még az „aranyszabály” sem sérülne meg, hiszen pontosan azt akarják tenni a másikkal, amit maguknak kívánnak: elválni egymástól.

Elválhatnak-e bűn nélkül Isten Igéje alapján? Jézus Krisztus szavainak az értelmében: semmiképpen nem. És itt nagyszerűen megmutatkozik, hogy a bűn nemcsak az, amiről az emberek maguk úgy állapítják meg, hogy azzal ártanának a másik embernek, hanem annál sokkal több és más. Mint ahogy a házasság sem csak róluk szól, hanem Istenről is.

A bűn eredete

De mondhatná valaki: mit értsünk az alatt, hogy a bűn objektív szellemi valóság? Azt jelenti, hogy a bűn olyan valóság, amely a természetfeletti világból ered. Ezért Isten tudja azt egyedül helyesen, hogy mi bűn, és mi nem. Ez az alapja annak, hogy nincs kiszolgáltatva a különböző korok és kultúrák változó erkölcsi értékrendjének.
Keletkezésének megértéséhez a szellemi lények teremtéséig kell visszamennünk. János apostol szerint Isten maga a szeretet, aki a szeretetét meg akarta osztani más lényekkel is, ezért először szellemi lényeket teremtett. Mivel szeretetkapcsolat csak szabadsággal rendelkező személyek között lehetséges, ezért Isten nem „gépeket” teremtett, hanem szabadsággal rendelkező, önálló személyeket, akiknek ráadásul hatalmi területeket is adott. A szabadság azonban magában hordozta a függetlenség lehetőségét is. Amikor Isten szabadságot adott a teremtményeinek, előre tudta, hogy lesz lázadás, és előre gondoskodott ennek a megoldásáról is.

Lucifer ősbűne az volt, hogy azt gondolta, a maga területét Istentől függetlenül is irányíthatja. Lucifer nem volt ostoba lény, hiszen a Biblia azt állítja róla, hogy tele volt bölcsességgel (Ez 28:12), amelyet Isten a bukás után sem vont meg tőle, hanem csupán megromlott, vagyis rossz célokra kezdte el használni. Ha ez a rendkívül nagy bölcsességgel rendelkező lény mégis azt gondolhatta, hogy lázadása sikerülhet, ez arra enged következtetni, hogy Isten a hatalommegosztásban rendkívűl bőkezű volt, és lényegében az univerzum nagy részének irányítását átruházta teremtményeire. Ezékiel próféta alapján Lucifer igen nagy hatalmat kapott, Isten rábízta az univerzum kormányzásának eléggé nagy részét, ezért is hihette el azt, hogy a lázadása sikerrel járhat. Talán egyedül Krisztus titkát nem ismerte (1Kor 2:8). Függetlenedési kísérletét azonban Isten bűnnek ítélte, mivel megbontotta az isteni rendet. Ezt akkor érthetjük meg pontosan, ha kissé sarkítva feltételezzük: ha netán Lucifer úgy képzelte volna is, hogy elszakított birodalmában a béke és a jólét világát fogja megvalósítani, és senkit sem fog bántani, akkor is bűnt követett volna el. Mert maga az Istentől való függetlenedés a bűn lényege (ami persze valójában semmi jóra és békére nem fog vezetni soha).

Az ősbűn lényege tehát az isteni rend tagadása, a Tőle való függetlenedés – ez az összes emberi bűn szellemi, metafizikai háttere és alapja. Aki egy konkrét paráznaságot követ el a földön, vagy aki lop, irigykedik, házasságot tör, káromkodik, lényegében az isteni rendnek ehhez a tagadásához kapcsolódik, örökkévaló isteni törvényeket tagad meg, amelyek fenntartják az örök rendet a világmindenségben. Pontosan erre utalt Isten, amikor Jóbtól azt kérdezte, hogy „ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?” (Jób 38:2)

Az eredendő bűn

Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelének már többször is idézett részében leírja azt az eseményt, amikor a bűn az örökkévalóságból belépett a látható világba: „Ezért tehát ahhoz hasonló ez, mint ahogyan egyetlen ember által lépett be a bűn a világba, s a bűn által a halál; s ezért mindannyian bűnöket követtek el.” Pál tulajdonképpen kétféle bűnről beszél ebben a részben. Az első az eredendő bűn, amit az emberek Ádámtól örökölnek. Ez a bűn „alapjáraton” minden emberre kihat anélkül, hogy az emberek bármi rosszat is tennének. Lényegében az ember már a megfoganás pillanatában eredendően bűnös: „Ímé én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám.” (Zsolt 51:7) A tényleges bűn pedig az, amit egy ember valóságosan el is követ. A kettőnek az egymáshoz való viszonyával kapcsolatban Pál apostol azt hangsúlyozza, hogy sorrendben előbb van az eredendő bűn, és az emberek éppen azért követnek el tényleges bűnöket, mert már eleve bennük van az eredendően bűnös, romlott természet.

Az eredendő bűn mibenlétét azonban az emberek sokszor mégsem értik, és gyakran hallani olyan kérdéseket, hogy: „Én miért vagyok felelős az Ádám bűnéért?” vagy „Mit tehetek én arról, hogy mit csinált Ádám?” stb. Éppen ezért a továbbiakban megpróbáljuk röviden megvilágítani az eredendő bűn lényegét. Induljunk ki azokból a kérdésekből, amelyeket az imént felidéztünk, és amelyeket az emberek tényleg fel is szoktak tenni. Ezekre a kérdésekre Pál apostol visszatérő kifejezése a Bibliában, hogy „most úgy beszélek, ahogy az emberek szoktak”. Ezzel Pál arra akar utalni, hogy ugyanazokat a dolgokat Isten az örökkévalóság távlatából, a múlt, a jelen és a jövő együttes ismeretében, egyszóval más nézőpontból szemléli, mint az emberek. Pál apostol azonban ezzel nem hárítja el magától a kérdést, sőt a legmeredekebb, legmeghökkentőbb és a végletekig kiélezett példát éppen ő veti fel, amikor azt kérdezi a Rómaiakhoz írt levélben, hogy felelős-e az Izraelt gyötrő fáraó az olyan dolgokért, amelyek megtételére Isten rendelte? A válasz az, hogy igen, felelős. De hát akkor hogyan lehet Isten mégis igazságos? Vajon mit fog mondani a fáraónak az utolsó ítéletkor, ha az majd azzal védekezik, hogy nem igazságos a kárhoztató ítélet, hiszen ő csak azt tette, amire Isten rendelte, és nem is tehetett volna mást? Márpedig akkor hogyan kérheti őt Isten mégis számon?

Mielőtt azonban megválaszolnánk ezeket a kérdéseket, előtte vegyünk egy másik példát is, amely ugyan közvetlenül nincsen benne a Bibliában, de az emberek sokszor megkérdezik. Mi lesz az örökkévaló sorsa az utolsó ítéletben mondjuk annak a középkorban élt óceániai bennszülöttnek, aki a maga módján jó ember akart lenni, és egész életében igyekezett a lehető legjobban megfelelni valamennyi törzsi előírásnak és szokásnak, de történetesen nem járt a lakóhelyén egyetlen misszionárius sem, ezért önhibáján kívül úgy halt meg, hogy soha nem hallott a Bibliáról, azt sem tudta, kicsoda Jézus Krisztus, és ezért természetesen meg sem tudott térni. Hogyan lehet Isten mégis igazságos, ha kárhoztató ítéletben részesíti ezt az embert? Mit fog válaszolni Isten, ha az utolsó ítéletkor ez a személy netán azt mondja neki, hogy ő nem tehet arról, hogy nem tért meg, és ezért igazságtalannak érzi a kárhoztatását? Általános elvként a Biblia megfogalmazza, hogy ilyen esetben is kárhoztató ítéletben fog részesülni az ember az utolsó ítéletkor, mivel a teremtett világból és önnön lelkiismeretéből minden embernek magától is fel kellett volna ismernie Isten létét, természetét és törvényeit, s hogy ezt senki nem tette meg, ennek oka az átöröklött bűnben van, és egyedül a mi felelősségünk (Róm 1:18–25). Ádám bűne miatt az egész emberiség elkárhozása jogszerű lenne Isten szemében.

Ezekre a kérdésekre a válasz tehát az eredendő bűnben keresendő. Az eredendő bűnt lényegében egy szerződésszegésnek kell felfognunk: „De ők, mint Ádám, áthágták a szövetséget.” (Hós 6:7) Isten Ádám személyében az egész emberiséggel szerződést kötött Édenben, amint egy államfő az egész népet képviselni szokta egy szerződés aláírásakor. Azt a szellemi elvet, hogy az idő fölött álló, örökkévaló Isten a vele szövetségre lépő személyben benne látja a leszármazottait is, a Zsidó 7:9–10 mondja ki Ábrahámmal és Lévivel kapcsolatban: „És hogy úgy szóljak, Ábrahámnál fogva tized vétetett Lévitől is, a tizedszedőtől, mert ő még atyja ágyékában volt, amikor Ábrahámnak elébe ment Melkicedek.”

Eszerint amikor Ábrahám Melkicedeknek tizedet adott, akkor Isten szemében Ábrahám majdani dédunokája, az akkor még meg sem született Lévi is tizedet adott Melkicedeknek. Lévit tehát Isten az örökkévalóság távlatából úgy tekintette, mint aki már benne volt Ábrahám ágyékában a Melkicedekkel történt találkozáskor. Ábrahámhoz hasonlóan Isten az Ádámmal való szövetségkötéskor Ádámban is benne látta a leszármazottakat, vagyis ezúttal az egész emberiséget – mint ahogy egy államfő által aláírt nemzetközi szerződés az egész államra és a következő államfőkre is kötelező a diplomáciában. Amikor Ádám vétkezett, Isten szemében mi is mindannyian vétkeztünk őbenne, vele együtt.

Fontos kiemelnünk, hogy ezt a szerződést nem Isten bontotta fel, hanem az emberi nem, amely a bűnbeeséskor Ádám ágyékában volt már, és amely ezáltal egyetemesen a szerződésszegés jogi állapotába került, éppen ezért a szerződés egyoldalú felbontása után többé egyetlen ember sincs abban a jogi helyzetben, hogy számonkérje Istent olyan dolgokért, amiket ő csak a szerződésen belül garantált. A szerződésszegés miatt azonban Isten igazságosan kéri majd számon az egész emberiséget, köztük a fáraót is. Meg kell értenünk, hogy a szerződésszegés pillanatától fogva Istent többé semmi nem kötelezi arra, hogy az embernek kegyelmet adjon. Sőt, Isten akkor is jogszerűen és igazságosan járt volna el, ha Ádámtól fogva egyetlen embernek sem adott volna kegyelmet az üdvösségre. Ha azonban Isten jósága egy-egy ember elhívása esetében túllép saját igazságosságán és jogszerűségén is, emiatt a többi, igazságosan kárhoztatott ember nem mondhatja azt, hogy Isten vele szemben igazságtalan, mert némelyeknek megkegyelmezett. Isten nem tartozik a kegyelemmel senkinek – hiszen akkor az nem is lenne kegyelem, hanem jogos járandóság. A kegyelem lényege szűnne meg, ha úgy értelmeznénk, hogy azt Istennek kötelező megadnia az embereknek. Ha mégis megadja – dicsőség Neki!

Jézus is erre a jogi helyzetre utalt a szőlőmunkásokról szóló példázatában, amely egy olyan gazdáról szól, aki napszámosokat fogadott fel kora reggel, majd kilenc órakor, délben, délután háromkor és végül délután ötkor. A kora reggeltől munkálkodókkal „tíz pénzben” állapodott meg, az esti fizetéskor azonban a legkésőbb munkába állók is tíz pénzt kaptak. Ekkor a kora reggeltől munkálkodók – akik a szerződés értelmében egyébként megkapták a pénzüket – zúgolódni kezdtek, és igazságtalansággal vádolták meg a gazdát, mire ő így válaszolt: „Talán nincs jogom azt tenni az enyémmel, amit akarok?” (Mt 20:15)

Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben azt mutatja ki, hogy az eredendő bűn univerzális, és abból kizárólag az újjászületés által lehet kitörni. Vagyis semmilyen bibliai alapja nincs annak az elterjedt felfogásnak, hogy csak a köztörvényes bűnözők kárhoznak el, vagy esetleg még ők sem, de ha valaki általában véve jó ember volt, akkor az automatikusan üdvözülne. A Bibliában nagyon világos kritériumai vannak az örök élet elnyerésének: újjá kell születni egy embernek ahhoz, hogy az eredendő bűntől és az abból szükségszerűen fakadó kárhozatból megszabaduljon. Ezeket a tényeket azonban napjainkban elhomályosítja az a humanista szemlélet, amely ezekkel a megállapításokkal szemben éppen a Rómaiakhoz írt levél második fejezetére hivatkozhat ellenérvként: „Amikor ugyanis a nemzetekből származók, akik nem rendelkeznek a Törvénnyel, természetes módon megteszik a Törvényben lévő dolgokat, akkor ők, akik nem birtokolják a Törvényt, ők maguk a Törvény önmaguk számára: hiszen kiderül róluk, hogy a Törvény megcselekvése be van írva a szívükbe, mivel együtt tanúskodik erről a lelkiismeretük és egymás között vádaskodó vagy épp védekező okoskodásaik azon a napon, amikor Isten ítélkezik az emberek elrejtett dolgai felett az általam hirdetett Örömhírnek megfelelően, Jézus Krisztus által.” (Róm 2:14–16)

A humanista bibliaértelmezés szerint ez a rész azt bizonyítja, hogy lám-lám, mégis csak léteztek olyan pogányok a történelemben, akik a lelkiismeretük alapján képesek voltak mindvégig jót cselekedni, ezáltal Isten tetszését elnyerni és üdvözülni. Ezzel az elmélettel csak az az egyetlen probléma, hogy olyan emberek, akiknek a lelkiismerete nem torzult el, és képesek voltak Isten törvényét maradéktalanul végrehajtani, Ádámtól Jézus Krisztus feltámadásáig – pontosan az eredendő bűn univerzális volta miatt – nem éltek a földön.

Ezért ez a rész kizárólag olyan emberekre vonatkozhat, akik a nemzetekből származnak ugyan, de időközben újjászülettek, és ennek eredményeképpen megkezdődött az eredendő bűnnek és következményeinek a felszámolása az életükben, hogy egyre inkább képessé váljanak betölteni Isten akaratát. Erre utal az a kifejezés, hogy „a Törvény megcselekvése be van írva a szívükbe.” Pál apostol tehát új szívvel és élő szellemmel rendelkező keresztényekről beszél ebben a részben. Velük példálózik azokkal a zsidó származású keresztényekkel szemben, akik a Törvénnyel büszkélkednek, és a Törvény miatt azt hiszik, hogy igazabbak másoknál. Pál azt mondja, hogy a nemzetekből újjászületett hívők meg fogják őket szégyeníteni, mert a Törvény nem képes felszámolni az eredendő bűnt egy ember életében, és nem képes új szívet létrehozni benne, hiszen ezt csak a Jézus Krisztusba vetett hitből fakadó újjászületés képes kimunkálni.

Ezékiel Vasserpenyője

Pál apostol a nehézségek, sorozatos támadások, üldözések közben is arra a következtetésre jutott, hogy „sem a halál, sem az élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem a jelenlegi körülmények, sem az ezután következők, sem erők, sem magasság, sem mélység – és semmiféle más teremtmény sem lesz képes elválasztani bennünket Istennek a Jézus Krisztusban, a mi Urunkban lévő szeretetétől!” (Róm 8:38–39) Tagadhatatlan, hogy ezek az erők sok szenvedést vagy fájdalmat tudnak okozni Isten gyermekei számára, egy dologra azonban mégsem képesek: elválasztani őket Istentől. Csupán egyetlen olyan valóság létezik a világmindenségben, amely az embert el tudja választani Istentől, és ez a bűn. Ha más oldalról is meg akarjuk határozni a bűn fogalmát, mint az eddigiekben, így is definiálhatjuk: a bűn az a szellemi valóság, amely az embert elválasztja Istentől. Ez is pontosan megragadja a bűn lényegét.

Ezékiel próféta képszerűen mutatta be ezt az igazságot a zsidóknak. Isten megparancsolta neki, hogy építse meg Jeruzsálem egyszerűsített városmakettjét egy téglából, majd vegyen a kezébe egy vasserpenyőt, és tartsa azt erősen a városmakett és az arca közé, mindeközben pedig haragos arccal nézzen a városra: „És te, embernek fia, végy magadnak egy téglát, tedd azt elődbe, és véss reá egy várost, Jeruzsálemet, és indíts ellene ostromot, és építs ellene tornyot, tölts ellene sáncot, és indíts ellene táborokat, és állass ellene faltörő kosokat körös-körül. És végy magadnak egy vasserpenyőt, és állasd fel azt vasfal gyanánt teközted és a város között, és irányozd tekintetedet erősen reá, és legyen ostrom alatt, és te ostromold. Jel ez az Izrael házának.” (Ez 4:1–3) A vas a bűn szimbóluma a Szentírásban, ez a vastepsi is ezt jelképezi ebben a próféciában, azt fejezi ki, hogy a bűn elválasztja a várost Istentől. Ézsaiás próféta is ebben látja a bűn lényegét és hatását: „Íme nem oly rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadíthatna, és nem oly süket az ő füle, hogy meg nem hallgathatna; hanem a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orcáját ti előttetek, hogy meg nem hallgatott.” (Ézs 59:1–2) Ézsaiás szerint tehát a bűn egy olyan szellemi falat húz az ember és Isten közé, hogy azon semmi nem tud áthatolni, még az ima sem. Jeremiás szerint Isten néha felöltözi a felhőt, hogy ne jusson hozzá az ima, a bűn miatt (JerSir 3:42–44); és János apostol is felhívja a figyelmet: „Tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, hanem ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt hallgatja meg.” (Jn 9:31) Vagyis létezik olyan ima, amit Isten nem hallgat meg az imádkozók bűnei miatt. De Ézsaiás arról is beszél, hogy nem szükségszerű, hogy Isten rejtőzködjön, sem pedig az, hogy ez a szellemi fal elválasszon bennünket tőle, hanem lehet vele találkozni, meg lehet ismerni, csupán a bűnnek a falát kell lerombolni az útból. Ez pedig a megtéréssel kezdődik…

Forrás: Új Exodus Magazin, 2001.