Sokat jelentett a Bibliodráma kurzus, megoldást azonban kevéssé nyújtott. Talán kicsit megerősödtem az elhatározásomban, de a vágy meglétére és intenzitására nem volt hatással. Korábban már akartam pszichológushoz fordulni a problémával, de valahogy csak nem jött össze. Már tartott a kurzus, mikor mégis felhívott az egyik terapeuta, hogy szívesen beszélget velem.
2019 februárjában kezdtem el beszélgetni Laurieval, a pszichológusommal és 2020 januárjáig jártam hozzá. Alapvetően ennyi kellett ahhoz, hogy kibeszéljem magamból a problémámat. Mindig is tudtam, hogy a Vágy, messzebbre vivő kérdés…. Örökbe fogadtak fél éves koromban, és valószínű, hogy ez olyan hiányhoz vezetett, ami ma is ott van bennem. Aztán jött a nyak-hátsimis kapcsolat, amiben szexualizálódott a hiány. Éppen ezért Laurieval inkább az alap-hiányról, az anyátlanság, magány és elhagyatottság érzéséről beszélgettem, mintsem konkrétan a vágy mibenlétéről.
Mégis akadt valaki, akivel beszélhettem arról is, hogy miként élem meg a nő-hiányomat. Az első blogbejegyzésemet olvasta Charlie is. Leírta nekem, hogy ő is hasonló problémával küzd. El kell, mondjam óriási segítség ő mind a mai napig nekem. Az elején döbbenetesen jó érzés volt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki házas, gyerekei vannak, homoerotikus vágy van az életében, és küzdeni akar ellene, nem pedig kiélni. Charlie valahogy realisztikussá tette a célt – közelebb hozta a lelki tisztaság iránti igényemet. Nem kellett előtte szégyenkeznem, mert ismerte belülről, hogy milyen a vágy, hogy olykor mennyire tudja gyötörni az embert. Lehetett együtt imádságban fordulni a Mennyei Atyához, közös teherhordozás volt a kapcsolatunk kezdete. Aztán ahogy egyre több levelet váltottunk nem csak segítői lettünk egymásnak, hanem barátai is. Ezért pedig mindennap hálás vagyok.
Teltek a hetek, hónapok, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem olyan intenzitású az érzés bennem, hogy ide egy nőt – de most azonnal.
A bibliodráma kurzusom szép lassan (10 hét után) véget ért, és az egyik legmegdöbbentőbb beszélgetésemből azt a mondatot vittem el magammal, hogy a vágy kicsit olyan, mint a róka a Kishercegben. Lehet, hogy nem fog elmúlni, de megszelídíthető. De Isten csodát tett…
Harmadig gyermekünk születése előtt egy hónappal mentem utoljára Lauriehoz. Ez inkább csak afféle kényszerszünet volt, a szüléshez közeledve már nehézkessé vált, hogy járjak hozzá. Mindenesetre addig megtanultam a terápiában, hogy mit teszek azért, hogy a hiányt érezzem. Így tudtam azt is, hogy mit tehetek azért, hogy ne érezzem elviselhetetlenül erősnek. Nagyon sokat jelentett a józanság értéke, hogy beismertem magam előtt a hiányomon vajnyi keveset sem segít az önkielégítés, a pornó vagy az erotikus történetek olvasgatása, SŐT! Inkább csak fokozza. Így Isten és Charlie segítségével elhagytam ezeket a dolgokat és arra koncentráltam, ami igazán fontos nekem: Istenre és a családomra. Nem mondom, hogy ez könnyű, de ha van az emberben kellő erő, motiváció, akkor Isten segítségével meg lehet tenni.
A szülés után döbbenten tapasztaltam, hogy az a vágyakozás, sóvárgás, ami olykor egy-egy nőt látva – azzal beszélgetve megjelent bennem, már nincs. Hálát adtam Istennek a szabadításáért, azért, hogy adott embert is, akivel hordozhattam – hordozhatom együtt ezt a terhet.
Nem mondom, hogy most már sosem kívánom, hogy egy nő karjaiban lehessek és élvezzem a közelségét. Bátortalan vagyok ehhez a kijelentéshez. De azt elmondhatom, hogy a homoerotikus vágyat, legkisebb lányom születése óta nem éreztem, ez pedig most már több, mint nyolc hónapja van így.
u.i.: Anonim neveket használtam, hogy senkinek se sérüljenek a személyiségi jogai :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése